Taylornak ehetnéke volt, úgyhogy összeakartam dobni neki valami finomat. De mint tudjuk, sosem voltam híres a kenyérszeletelésben.. Anyunak mindig mondtam, vegyen olyan elektromos kütyüt, amivel könnyen meglehet oldani, de ő kinevetett..És Anyuék éppen úgysem voltak otthon, szóval gondoltam miért is ne...
Előhúztam, éles hosszú karmaimat, és azzal kezdtem neki. Taylor vágott egy buta fintort, majd hahotázásba kezdett.
-Ez most komoly??
-Jajj, maradj már! Így egyszerűbb.-fogtam rá, majd tovább ügyeskedtem.
Bekapcsoltam a rádiót, és úgy folytattam. Olyan furcsa, veszélyérzetem támadt.. Először nem is értettem.. Csak akkor jöttem rá az okára, mikor hátrafordulva megpillantottam Anyámat. Kezeimet gondolkodás nélkül hátratettem, és meredt szemekkel bámultam rá, azon fixírozva vajon látott-e vagy sem. De olyan furcsán méregetett, hogy még meg is ijedtem tőle.
Zihálva kapkodtam levegő után. A gyomrom remegett, a kezeimmel együtt.
Anyu dadogni kezdett, és semmit nem értettem. De a végén annyit kitudtam venni belőle valamit. " ez..meg miiiii..volt?!"
Elkezdtem zagyválni összevissza minden sületlenséget, ami hirtelen a nyelvemre jött, de ő csak folyton közbevágott az ehhez hasonló kérdéseivel.
-Magyarázd meg, mi a franc folyik itt?! Jól láttam amit láttam? Hogy..a kezed..és..azzal..
-Anyu, nyugalom! Ne félj!-nyugtatgattam, mert úgy remegett mint egy nyárfalevél. Vagy az ideg, vagy a félelem hozta ki belőle. De lehet, mindkettő..
-Most rögtön magyarázd meg!!!!-sürgetett.
-Jó, oké. Nyugi.. Ülj le oké?Sze....
-Nem ülök le!-vágott a szavamba.
A pánikroham kerülgetett. Már annyira ideges voltam, a feszültség eluralkodott rajtam, hogy azt hittem, menten rókázok. Olyan hányingerem volt...
Töltöttem Anyunak egy pohár teát, és rávettem hogy üljön már le!
Ezután, elkezdtem neki elmondani mindent az elejéről. A baleset, Mau, a szagok, a színek..Majd a gondolatbeli beszélgetés a macskámmal.. Szóval, mindent!!
Anyu végig a kezében tartott pohár tartalmát kémlelte búskomor, rémült, ideges..................és még sorolhatnám milyen érzelmek ültek ki az arcára.
De egy biztos volt. Látszódott rajta, és érezhető volt a kétségbeesése, és a félelme.
Csak néha nézett fel, de akkor sem a szemembe. Ezt olyan megalázónak éreztem...Utáltam magam amiatt, hogy mivé lettem. Egy szörnyeteg!!?
Már a történet végére értem, és vártam a reakcióját.
Mondj már valamit az Isten szerelmére!!
-Ez..Ez lehetetlen..Nem hiszem el!-motyogta
-Nem az!! Te is láttad. De kérlek ne rémülj meg. Én nem..
-Hogy mondhatsz ilyet? Előállsz nekem egy ilyen.. nem is tudom.. Hhh..Erre nincsenek szavak.-mondta
-Anyu értsd meg, nekem sem könnyű. Én sem akartam ezt. De ettől még nem lettem más. Ugyan az vagyok aki voltam. Voltaképpen próbáld úgy nézni, hogy nem is történt semmi.-makogtam
-Hogy ne történt volna semmi? Ez neked semmi?-háborodott fel.
-Úgy értem, ne azt nézd. Próbáld úgy felfogni, hogy én csak kifinomultabb érzékszervekkel lettem megáldva. Ennyi.-mondtam
-Pff..Nem megy!! Én.. Szerintem most..Az lenne a legjobb ha..-itt abbahagyta
-Ha?
-Ha te most..Elmennél..Én nem bírok még csak rád....Szóval, egy kis időre, amíg fel nem dolgozom ezt az egészet..-fejezte be.
Micsoda?? Ezt most komolyan mondod?? Szóval eldobsz? Csak mert más vagyok? Miért?
-Értem.-suttogtam, próbálva elrejteni a hangomban lévő érzelmeket. Nagyon fájt hogy erre kért. Most mit tehetnék?-kérdeztem magamtól.
Taylorra néztem, és ő bólintott.
-Kint megvárlak.-súgta. Szó nélkül, halkan felmentem a szobámba a cuccaimat összeszedni.
Egy ideig csak álltam, és magam elé meredtem.
Aztán fogtam a táskát,( amit mindig akkor veszek elő, ha hosszú távra készülök.) és belepakoltam a holmimat.
De eközben már nem bírtam tartani magam. A könnyeim kibuggyantak, és halk zokogásba törtem.
Miért velem történik ez? Miért kellett nekem ilyennek lennem? Sosem kértem. Sosem akartam. De ha már megtörtént, legalább ne így kellene történnie mindennek! Az anyám, aki mindig szeretett, és ragaszkodott hozzám, most elküld. Elküld, mert megtudta ki vagyok. Vagy inkább, hogy mi. Egy szörnyeteg!
Ezt akkor először mondtam ki. Ezidáig sosem gondoltam úgy magamra, mint egy szörnyetegre. Sohasem. Az elején ugyan igen, de utána már nem bántam hogy ezzé lettem. Nem akartam másképp csinálni ha tehettem volna. De akkor elérkeztem ahhoz a ponthoz, hogy azt kívántam bárcsak minden a régi lehetne.
Letörölgettem a sós könnyeket az arcomról, megfogtam a cuccaimat, és elindultam lefele. Egyszer még visszanéztem, majd lementem.
Anyu még mindig ugyanott ült, épp úgy, mint az előbb.
Tanakodtam, mit is mondhattam volna. Elakartam neki mondani mit érzek, de az is világos volt, hogy úgy csak nehezebbé teszem a dolgokat.
Elindultam kifele, abban reménykedve, hogy megállít, visszatart, de semmi. Még csak rám se nézett. Nem akartam így elválni, Sehogy sem akartam elválni. Még csak egy kis időre SEM.
Taylor az autóban várt rám. Kicsit furcsálltam, még szokatlan volt, hogy Ő meg egy AUTÓ. Eddig még sosem láttam vezetni.
Miután bepakoltam a cuccokat a csomagtartóba, beszálltam, és megkérdeztem.
-És most?-a hangom még annál is rosszabb volt, mint amire számítottam.
-Hát, nálam fogsz lakni.
-Köszönöm.-suttogtam, arra számítva, így majd nem lesz olyan elkeseredett csengése a hangomnak.
Végigsimított az arcomon majd elindultunk.
Se Ő se én nem szóltunk többet.
Megérkezve, Taylor felküldött a szobájába, hogy majd mindjárt jön ő is.
Így is lett.
Mellém ült, és átkarolt.
-Tudod mit érzek? Azt, hogy az a legrosszabb, ha már az Anyám se szeret. Megtudta, milyen vagyok valójában, és tessék. Eldobott magától. Mert fél tőlem! TŐLEM! De még annál is rosszabb, hogy még csak meg se próbál elfogadni, így ahogy vagyok.-adtam ki magamból. Ha nem mondom el, és csak gyűlik és gyűlik a fájdalom, a harag, a sértettség akkor kitudja milyen formában jön majd ki magamból.
-Ne mondj ilyet. Ez nem igaz.Anyukád, szóval, ő most csak össze van zavarodva. Teljesen érthető. Próbáld meg az ő szemszögéből nézni a dolgokat.Tök természetesen viselkedett.-mondta vigasztalásképp.
-Nembaj.Akkor is.-duzzogtam makacskodva
Olyan szerencsétlennek éreztem magam. Szörnyetegnek.
Azért, akivé lettem. Ezentúl minden más, és ennek a súlya csak akkor nehezedett rám.
-Figyelj?! Ígérem minden rendben lesz. Ez most biztos..
-Ne mondj olyat, amit nem tudsz meg tenni! Annyiszor hallottam már ezt, és tessék. Most is itt vagyok összezuhanva, mert semmi sincs rendben! -vágtam a szavaiba. Utólag már beláttam nem kellett volna ilyen hidegnek, és keménynek lennem, azzal aki csak segíteni próbál.
-De én itt vagyok, és segítek mindenben.-vágta rá komolyan. Annyira jól estek a szavai. Az, hogy tudhattam ő mellettem áll, és együtt vészeljük át a dolgokat.
-Melletted vagyok jóban, rosszban.-fejezte be mondandóját.
Annyira meghatottak a szavai, hogy szorosan hozzábújtam, és szipogni kezdtem. Megcsókolta a fejem búbját, és erős, védelmező karjaiba vett.
-jó..rendben. Most erősnek kell lennem, minden oké-s lesz.-álltam fel, és töröltem le könnyim! Jézusom Naomy mi van veled? Nem voltál te ilyen érzékeny,csöpögős liba!!
-Ez a beszéd!-vigyorgott. Őt látván, én is mosolyt erőltetem arcomra, és lám sikerült is.
-Tay..! Egyébként Chrisnek nem lesz gond, ha most én itt fogok..szóval, itt leszek?-kérdeztem lágy, félénk hangon.
-Neem, dehogy! Ugyan olyan lesz minden, csak annyi, hogy én mostmár nem fogok egyedül aludni.-vigyorgott, azzal a fogkrémreklámbéli mosolyával.-És amúgy is kedvel téged, úgyhogy minden oké-s lesz.
-Lemegyünk?-kérdeztem
-Aha-bólintott, majd megragadta a kezemet, és úgy indultunk le.
Igen sok srác ült lent, és mind engem néztek. Ami igen zavarba ejtő volt.Sőt, irritált!!
Taylor észrevette, és a védelmembe kelt.
-Najó srácok, ezt ne! Menjetek haza..Bocs..-röhögött Taylor.
Nem értettem mi volt olyan nevetséges, de mindenki nevetni kezdett, kivéve engem. Én ot álltam zavarodottan, megszeppenve.
Mindenki kiment, már scak én és Taylor maardtunk. Na meg Sam, és Chris.
Sam, szokásához hívett lealacsonyítóan méregetett
-Mivan?-kérdeztem flegmán.(kicsúszott a számon, mert nagyon zavart, és alapból feszült voltam)
-Pff...Kiraktak mint macskát szarni?-kérdezte gúnyosan.
Az ajkaim megremegtek, és éreztem hogy könnyek szöknek a szemembe. Eyget pislogtam, és végigfolytak arcomon.
-Mi ütött beléd? Azonnal kérj bocsánatot, és menj!!-lököt szerelmem egy óriásit Sam mellkasába.
-Miért, talán nem igaz?-kérdezte Sam.
Mindezt fenntről hallgattam, mert felszaladtam, hogy ne lássák a gyengeségem.
-Ha mégegyszer így beszélsz Naomyval, esküszöm hogy agyonverlek!!-fenyegetőzött Taylor, és a hangja is olyan más volt. Félelmetes..
-Jóó csillapodj ...
-Nem haver, te csillapodj! És most azonnal tűnj el innen, mert esküszöm...
-Jó, itt sem vagyok.Csá.-mondta végül sAm, majd hallotam cipőjének kopogását távolodni.
Nesze Naomy!! Jól megcsináltad! Most miattad Taylor összeveszett a barátjával! Gratulálok..-szólt bennem egy kis idegesítő hang.
(nem vagyok bolond)
Hallottam Taylor lépteit, amjd már őt magát is láttam veelm szemben állni.
Megrémültem. Az egész teste remegett.. Féltem.. De hogy miért??
Majd egészen meglepődtem...
