29.fejezet-Hullócsillag

Taylor óvatos léptekkel közeledett felém, míg végül meg fogta a kezem.
-Ne haragudj rá. Bolond, és bunkó tud lenni, de amúgy jó srác.-mondta
-Jó.
-Nem gondolta komolyan. Nagyon megbántódtál?-kérdezte
-Nem.
-Hülye vicc volt tőle.-motyogta szem forgatva
-Jó.
-Mondhatnál kicsit kerekebb mondatokat is.-simított végig arcomon.
-Jó,oké. Neharagudj. Csupán csak elgondolkodtam.-mentegetőztem.
-Min?-érdeklődött, mialatt közelebb húzódott hozzám.
-Hát...Azon, hogy Sam nem is mondott hülyeséget. Valójában, teljesen igaza van.
-Jajj ne kezd már. Egyáltalán nem volt igaza.-vigasztalt
-De igen..-motyogtam magamnak.
Taylor egész este velem volt. De eljött a késő éjszaka, és én egyedül maradtam. Taylor már aludt.
Kiültem az erkélyre, hogy kiszellőztessem a gondolataimat. Nem vagyok babonás, meg semmi hasonló, de megpillantottam az ég bolton egy hullócsillagot, és puszta hirtelenségből kívántam.
"Legyen minden a régi, bárcsak tudnék átlagos lányként élni."
Pár másodperc alatt, erre futotta
Ember akartam lenni, hogy mindez ne történhessen meg. Hisz amiatt, hogy ezzé lettem elveszítettem a családomat. Kész csoda, hogy egyáltalán eddig sikerült eltitkolnom. És bármit megtettem volna, hogy újra az lehessek mint egykor. Bármit.
De ezt dobta a gép. És minden okkal történik.
-Valószínű, nekem ezt hozta a sors. Hogy soha ne lehessek feltétel nélkül boldog.-gondoltam magamban.
Hallottam, amint Taylor mocorgott, és amint odanéztem már mellettem volt.
-Miért nem alszol?-kérdezte rekedtes hangon
-Nem tudok. A gondolatok záporoznak, és nem hagynak aludni...
-Mégis mik?
-Nem tudom. Minden...Állandóan csak Anyán jár az eszem. És azon, hogy mi vagyok.-feleltem
-Miért, és mégis mi vagy?
-Magam sem tudom. Más vagyok. Egy másik lány, egy másik élettel. Egy szörny.-suttogtam
-Ne mond ezt. Ez nem igaz. Nem vagy az!Ezek szerint én is az lennék? Szomorú lehetnék, amiért olyan vagyok amilyen.  De nem. Elfogadom önmagam olyannak, amilyenné letem, és amilyen vagyok. És örülök neki. Én, és te is olyan dolgokat élünk át, amiről más álmodni sem mer. Olyanokra vagyunk képesek, amikre mások nem. Szerinted ők nem szeretnének ezzel a lehetőséggel élni? Feladni a normális, unalmas életüket csakhogy legalább egy napra is éljenek ezzel a lehetőséggel?-mondta
-De mi van, ha nekem a normális, unalmas, és az egyszerű lány szerepe kell...-szakítottam félbe
-Akkor nem tudod értékelni azt, amid van. Örülnöd kéne, hoyg te részesülsz ezekben a dolgokban... Hihetetlen gyorsaság, képességek, öröklét... De te ehelyett itt nyavajogsz, ahelyett hogy együtt élnél azzal, ami szintén te vagy!-mondta haragosan, és kiviharzott.
Köpni, nyelni nem tudtam.
Utána akartam menni, de túl gyáva voltam. Mert megbántottam.
Biztosan magára vette, hiszen én is fogjuk rá, olyan életet élek mint ő. Ez ronda dolog volt.
És rájöttem,, hogy butaság volt amit nemrég kívántam. Az az élet igen, tényleg más volt. Mert ott normális voltam, de ott viszont, nem volt velem Ő!Nagy levegőt vettem, és lementem utána. A pultnak volt támaszkodva, és nézett ki a sötét estébe.
-Ne haragudj-suttogtam
-Nem haragszom. Csak nem tudom miért nem használos ki a lehetőségeidet.-mondta
Nem feleltem, hiszen erre nem tudtam volna mit felelni.
Felém fordult, és odajött.
-Élj úgy, ahogyan teheted. Ne keseregj, mert neked több dolgod van az életben. Használd ki. És nem vagy egyedül, mert én végig melletted vagyok.
-De ha így folytatom, nem sokáig mi?-mosolyogtam, miközben átfogtam a derekát
-Dehogynem...-puszilt meg.
-Najóóó... Ígérem nem nyávogok többet.
-Na ezt már sokkal jobb hallani. Imádlak.-mondta egy csók közepette.
Olyan édes volt a csókja, mint még soha.
Ott álltunk, egymásra hagyatkozva, tudván, hogy ott vagyunk a másiknak.
A fejem elkezdett sajogni, de olyan szinten, hogy oda kellett kapnom lehűlt kezeim.
Elkezdtem szédülni, majd összeestem szerelmem karjaiban.
Láttam, és hallottam mindent, de tehetetlennek éreztem magam.
-Naomy. Hallasz engem?? Válaszolj!-szólongatott.
Próbáltam felelni, megérinteni, éreztetni vele hogy igen, de képtelen voltam rá. Erre már pánikba estem.
Mi történik velem?
 A torkomban egy nagy gombóc  volt, mely megakadályozta hogy beszélhessek.
Erre még egy fájdalom hasított a fejembe.
"Basszameg!!! Most kéne ide Kelly, vagy valaki oylan mint ő. Biztosan ma van 1 éves."
Nem értettem mi volt ez. Hallottam, és minden egyes alkalomnál fájni kezdett a fejem.
"Csinálj már valamit a fenébe is!! Nem bocsátom meg magamnak ha miattam valami baja lesz! 
Valami elkezdett nyomni, és a fejem elnehezedett.Taylor felkapott, és felvitt az emeletre, a szobába.
"Mindjárt megtörténik. Asszem! ÁÁá, hát persze! Mau. Okos fiú vagy Taylor!" 
Mostmár ezek is gyötörtek! Ezek a nem is tudom mik.
Már az ágyamon feküdtem, teljesen megrémülve, cselekvésképtelen, mikor rohamom lett. Hiszen eddig, sosem volt rohamom. Ez bajt jelent!
Nagyon féltem. Utána minden elsötétült, és most már se kép, se hang. Azt hiszem, itt a halálom.