10.fejezet/ A legigazabb...

Csendben sétálgattunk egymás mellett, mikor Taylor megtörte a csendet.
-Mutatok valamit.-majd elkezdett maga után húzni. Hamar odaértünk, hisz egyikünknek sem volt a gyengesége a lassúság. Elvitt egy gyönyörű tisztásra. Minden olyan havas volt, és gyönyörű. Minden csendes volt, és kihalt. Ettől valahogy még különlegesebbnek tűnt, mint egyébként. Sosem jártam még arra.
-Ez a hely, nagyon közel áll hozzám. Mint te. Tudod mikor kicsi voltam, anyukámmal nagyon sokat jártam ki ide. Imádta a titkos, csendes helyeket mindentől távol. Miután elhunyt, nagyon sokat jártam ki ide. Hozzámnőtt ez a hely. Ez is az otthonom. Itt bármikor kiszellőztethetem a fejem. Még senkit nem hoztam el ide. Te vagy az első.-mosolyodott el, ezeket mondván, de láttam rajta, mennyire fájt még neki.
-Ez. Ez egyszerűen gyönyörű. Nagyon sajnálom a történteket.-úgy éreztem megkell ölelnem. Meg is tettem.
Szorosan magához húzott, majd úgy álltunk ott szótlanul, kettesben. Annyira jó volt a karjaiban tudni magam. Örökké maradtam volna. Nincs több két hétnél, hogy mindennap együtt vagyunk, én mégis kötődöm hozzá. Megszoktam a közelségét.
Taylor megfogta a kezem, és tovább kezdett vezetni. Egy kis háznál álltunk meg. Pici ablakai voltak, és maga a kisház, fából volt összebarkácsolva.
-Ez a tied?-kérdeztem csodálkozva.
-Igen. Anyuval építettük még rég. Nagyon sok munkánk benne van. Emlékszem mennyi időt töltöttünk itt. Vicces volt.-nevette el magát, az emlékeket felidézve.
Kinyitotta a kicsi zárat, majd beléptünk. Nem volt olyan nagy, de annál inkább elöntött a melegség. Hangulatos volt, és látszik, mindent bele adtak. Nagyon jól esett egyben, hogy Taylor ennyire közel enged magához.Körbevezetett az életében.
Ez nagyon megtisztelő volt már csak ilyenek nem?-kérdezte. Úgy mondta, mint aki nem nagyon örül, hogy barátok vagyunk.
Leültünk egymásmellé, és számomra. Mint egy kedves ajádék, amit szívből adnak.
-Nem is tudom elmondani, mennyire jól esik ez most..-mondtam megtisztelve
-Mi?-kérdezte
-Hát ez.. Hogy.. hogy beengedsz a féltveőrzött titkaidba.-hálálkodtam.
-Megbízom benned. A barátok csak néztük a másikat. Próbáltam megfejteni őt. Sikerült is.
Nem kellettek szavak, hogy tudjam mire gondol.
Ő annyira más volt. Tudom, hisz nem csupán ember. De akkor is különleges.
Furcsa érzés volt velelenni. Az érintése. A közelsége. És ha már egy percre elhagyott, hiányoltam az illatát. A melegségét. Az a forróság ami elöntött, imádtam.
-Lassan ideje lenne menni.-mondtam szomorúan.
-De . Igazad van.
Már messzi jártunk a háztól, de még mindíg az erdőben, mikor megzavartak minket.
-Te meg? Te mit keresel itt?-kérdeztem feldúlt ismerősömtől.
-Követtem a szagot. Most viccelsz? Komolyan ezzel vagy helyettem?-köpte ki undorral szavait Will.
-Fejezd ezt be. Nem cseréltelek le senkire.Ő a barátom. És azthiszem te is. Semmi több.
Már nem vagyunk együtt, nem emlékszel?-feleltem.
-Óóó hát persze. Már nem járunk együtt, mert lecseréltél egy rühes korcsra.-mondta óriási haraggal, és bánattal.
-Ez nem igaz. Nem cseréltelek le, de én nem szerettelek. Nem.- kapkodtam levegő után.
-Akkor miért tápláltál bennem hamis reményeket?-Miért?? Talán jólesett?-csuklott el hangja.
-Najó. Hagy ezt abba. Amint látod Naomy nem kiváncsi rád. Ne zaklatsd. Tök fölöslegesen vagy itt.-kelt védelmembe Taylor.
-Nocsak nocsak. Megszólalt a korcsod? Naomy naomy naomy....Fogd szorosan a pórázt, ha nem akarod, hogy bántódása essen az ebednek.-korkant fel gúnyosan Will.
-Öcsi. Jobb lesz ha most elmész. Még a végén megkopasztalak.-vágott vissza Taylor.
Will tétlenül állt, majd hirtelen felindulásból Taylorra vetette magát, aki erre átöltötte farkas alakját, majd úgy folytatták a harcot.Will valami éles, hegyes dologgal próbálta Taylort megsebezni, mialatt Taylor szorosan harapta, és a földre terítette.
-Hagyjátok abba.! Elég volt.! Állj.-keltem ki magamból, félelmemben, miközben egyenesen feléjük vettem az irányt.
Elkaptam Taylor farkát, majd teljes erőmből elkezdtem magam felé húzni, hogy szálljanak le egymásról.
-Hagyjátok már abba. Gyerekesek vagytok!-estem kétségbe.
Taylor egy utolsót morgott az alulmaradt Willre, majd odajött hozzám, még mindíg farkas alakban. Gyönyörű vörösesbarna hosszú bundája volt. Elképesztően festett.Odaléptem hogy megérinthessem, mindenről megfeletkezve.
Olyan csodálattal figyeltem.Megérintettem vastag bundáját, majd óvatosan beletúrtam. Káprázatosan gyönyörúű volt. A legszebb, amit valaha láttam. Hatalmas votl. Nem egy átlagos farkas mérete, annál óriásibb. Will feltápászkodott, majd vetett ránk, egy gyűlölköző, és egy csalódott pillantást egyben. Nem is értem, hogy lehettek ennyire gyerekesek. Nekiállnak civakodni, és küzdeni egymással.
Taylor felhorkant, jelezve hogy mindjárt jön. Ezalatt Will szavaira lettem figyelmes.
-Szeretlek. És szeretni is foglak. Örökké. És tudom, hogy egyszer majd te is rájössz én kellek.-mondta gyengén, majd elbicegett.
Taylor is visszajött immár emberi alakban.
-Ne haragudj rám. Sajnálom. Nem kellett volna.-mondta meggyötört, bánatos arcal.
-Én is sajnálom. De megbocsátok. De tudd, hogy nagyon féltettelek. féltem, hogy bajod esik.-mondtam halkan, és szomorúan. arcomon könnyeim folytak végig, melyek most égették bőröm.
-Hmm. Féltettél? Nem kellett volna. Vérfarkas vagyok. Nem egy dühös kismacska fog elbánni velem.-mondta gyúnyolódva, nevetve. Gyengéden magához ölelt féltve, védelmezőn.
-Nem akarlak elveszíteni.-tört ki belőlem.
Magam sem tudom miért mondtam ezt ki hangosan. Kicsit megijedtem, hogy ezzel majd elijesztem. elszégyelltem magam.
De mikor hallottam válaszát, nagy kő esett le szívemről.
-Nem fogsz. Örökké melletted leszek.-mosolygott rám, majd nyomott egy puszit az arcomra, amit én szintén viszonoztam.
Erre ő megcsókolt. Nem vértam egy percet sem, szenvedélyesen, kívánva, de mégis lágyan csókoltuk egymást. Ajkai a legédesebbek voltak számomra. Élveztem forró ajkait, amit örökké csókolgattam volna. Kezei a derekamon pihentek. Én szorosan átkulcsoltam karjaim a nyaka körül. Nagyon hosszú csók lehetett. És a leg kényesztetőbb, amit valaha eltudtam képzelni. Eltolt magától, majd megpuszilta nyakam.
-Szeretném ezt. Szeretnélek téged. Maradj velem..mondta.-Te mit érzel?-kérdezte
-Így lesz. Nem tudom leírni. Ez annyira új. Kötődöm hozzád. Örökké veled szeretnék lenni.-válaszoltam kicsit félve.
-Elkell hogy mondjak valamit, amiben nem mondtam igazat.-sütötte le szemét.
-Mit?-sürgettem megrémülve.
-Mikor megkérdezted, hogy bevésődtem-e már, nem mondtam igazat. Azt mondtam nem. De nem mondtam igazat.-mondta.
Nem vártam meg a folytatást, mert óriási fájdalom, és harag öntött el. Nagyon becsapottnak éreztem magam. Mintha csak játszott volna velem. Faképnél hagytam, és rohantam. Nem számított merre, scak messzi tőle.
-Naomy. Neeee! Várj! félreértessz. NEm fejeztem be. Állj meg kérlek!-kiáltota utánam. Hallottam amint utánam indul, de én nem álltam meg csak sírtam. Mert átvert. Mert nem mondott igazat. És mert.. mert én megszerettem. Nagyon is. Ha nem így lett volna, akkor nem érintett volna ennyire rosszul a dolog. Beláttam. Beleszerettem valakibe, aki mást szeret. Csak én lehetek ennyire idióta, és naív.
Hazáig szaladtam. Berontottam a házba, és felszaladtam a szobámba senkivel nem törődve. A szobámba érve, térdrerogytam, és sírtam tovább. Hallottam, amint anya útbaigazít valakit, de nem törődtem semmivel. Csak a fájdalmammal. arra viszont már felfigyeltem, hogy meghallottam Taylor hangját.
-Naomy. Nem halgattál végig. Te vagy az akibe bevésődtem. Te. Nem mondtam el az elején, mert féltem korai lenne.-magyarázkodott.
Mi? Én? Úristen.. A Te szócska megrögzült a fejemben, és csak azt játszotta vissza.Te..te..te..te.
Annyira hülye vagyok. Nagyon elszégyelltem magam.
Bejött, majd felsegített a földről, és mindentmondóan megcsókolt. Annyira másvolt mint az előbbi. Igazabb. Minden benne volt. Minden, amire szükségem volt. Úgy éreztem, ezt örökké tudnám szeretni.