17.fejezet/Sírni kell, hogy újra nevess

Vasárnap reggel volt. Az eső esett, a szél fújt. A mi kedvünk mégis vidám volt.
Lorennel lementünk reggelizni majd leültünk a tévé elé, mikor megszólalt a telefonom.
-Igen?-szóltam bele rögvest
-Sziaa szivem. Én vagyok. Nem jössz le hozzám?-kérdezte Tay. Felálltam, és átmentem a másik szobába, majd feleltem.
-Lemennék, de Lorennel vagyok. -tudtam hogy nem fog örülni a kijelentésemnek. Mert Lorent mégsem sikerült megszeretnie. Miattam. Mert én csakis vele voltam elfoglalva. Taylor pedig megharagudott rám, és Lorenre amiért "elvonja a figyelmem". Alig sikerült kibékülnöm vele.
-Jó nembaj. Hozd le őt is. Majd a srácokkal ellesz.-mondta
-Okés. Ha neki így is jó, lemegyünk. De mikor?
-Akár most.-felelte
-Jó, akkor megkérdezem, és ha minden okés, már indulunk is. De ha nem, felhívlak. Na szia, szeretlek.
-Rendben szia. Csókollak.-mondta, majd egyszerre letettük.
Elmondtam Lorennek, aki úgy tűnt hogy örült. Csak nem tudom minek. Annak hogy majd a crácokkal lesz? vagy hogy Taylorral? Már nem tudtam mi a helyzet. Kicsit nehezteltem rá, a multkori beszólása miatt Meg még az elmúlt napokban is tette magát a fiúm előtt.
Próbáltam éreztetni vele, hogy nemkéne, de szólni nem szóltam. Mert lehet csak én voltam paranoiás. Lehet, közben nem is viselkedett félreérthetően. Kituggya.
a léyneg hogy Loren nem akadékoskodott. Meg már voltunk lennt párszor Taylornél, akkor se volt durcás vagy valami hasonló.
Elindultunk, és már félúton jártunk, mikor megszólalt a telóm(már megint)
-Szia kicsim, anyu vagyok. Menj már be a fodrászhoz, és kérj nekem létszives időpontot. Ha lehet, mihamarabbra, mert már elviselhetetlen vagyok.-magyarázott
Hát az vagy..-gondoltam magamba
-Anya! Majd később. Most épp Taylorhoz tartunk.-feleltem
-Én meg most kértelek meg. Van elég időd.Még sok is. Ne mond nekem, hogy nem tudsz 10 percel később odaérni.-felelte haragosan.
-Jóóóvan máár. Bemegyek.. Szia..-mondtam flegmán.
-Loren emlékszel még merre kell menni?-kérdeztem tőle
-Igen, persze. Mert?-nézett rám kiváncsian
-Mert nekem tennem kell egy kis kitérőt. Addig indulj el, majd megyek utánad. Egy 10 perc.-kértem
-Rendben. Siess. Szia.-váltunk el.
Bementem a fodrászhoz, aki ttermészetesen még tett vett egy darabig ezzel is húzva az időt..
Nadekirály. Hogyne.. Dejóó, hogy állandóan közbe jön valami.-mérgelődtem magamba
Mihelynst végeztem, elindultam én is, de abban biztos voltam, hogy a 10 perc az már egy ideje eltelhetett.
Leértem, és a bokrok ugyan takarták, de én már láttam szerelmemet.
Kicsit sietni kezdtem, majd megtorpantam.. :O:O:O:O Látván, hogy Loren és Taylor..csókolóznak
Csak álltam, és néztem megdermedve, amint Taylor "nyakig benne van Loren szájában"
Könnyeim már eláztatták arcom, és zokogtam. Miféle játékot úz velem az Isten?? Mit??
Miért kell mindennek ilyen fájónak lennie? Ez akkor az én esetemben az volt. Kegyetlen, és fájdalmas.
A legjobb barátnőm, és az imádott srác, akiért mindent feláldoztam volna egymással csókolóznak. Ez nem jó. nagyon nem.
Azt hittem télleg szeretett. De már elegem lett. A folytonos csalódásokból, és a gyötrelmekből. Kikészültem. Taylor pillantása az enyémre tévedt. Milyen szánalmas volt. Egyből szétugrottak, és azt it láttam, hogy felém indult. De nekem eszem ágába sem volt kivárni míg odaér.
Hátatfordítottam és elindultam. De megéreztem forró érintését karomon.
-Eressz el!-kiabáltam.
-Neee.. nee. Én nem.. Télleg nem akartam.. Én nem.. makogott.
-Haggyuk már. Ez az állandó duma?? ti pasik nem tudtok jobbal előállni? Nem érdekel.-kiabáltam zaklatottan.
-Dee télleg nem én kezdtem..Szeretlek.
-Neem, te csak folytattad. Képzelem mennyire..-feleltem -Nem úgy látszott, mint akit szeretsz. Ha így lenne, nem tennél ilyet velem. De nem is érdekel. Haggyál békén. Soha többé nem akarlak látni. Haggy elmenni.-kiáltoztam, miközben könnyeim csak potyogtak. Nagyon sírtam . Nagyon fájt mindez, ami akkor történt azalatt a kevés idő alatt.
-Nem. Nee kérlek. Én télleg nem akartam. Nem akartalak megbántani. Odajöt, elkezdett valamit magyarázni, majd lesmárolt.-mondta könyörgő szemekkel.
-Nem érdekel. Mindent láttam. De te nem is ellenkeztél.Hagytad. Úgyhogy nincs miről beszélnünk.-zokogtam
-Nee. Kérlek neee. Én nagyon sajnálom. Nem tudtam, mit kellett volna tennem. Leblokkoltam.-magyarázkodott, miközben mostmár az ő arcát is áztatták a bűnös könnyek.
-Tudom. És aztis, hogy nemlesz több ilyen. Már nem kell nekem húséggel, és felelőséggel tartoznod. És most engedj el!-parancsoltam
-Nem.. kérlek nee.. Jóváteszem. Szeretlek!Szeretleek!-mondogatta újra meg újra, ugyanazt.
-Hát itt az ideje hogy bebizonyítsd. Ha szeretsz, elengedsz. Nem akarok többet miattad sírni. Jobb lesz így. Nekem is, és neked is.-mondtam, bár nem szívesen. Nagyon fájt mindez, hogy ezeket kellett mondanom. nem akartam elengedni, mert a szívem oda húzott közel hozzá, de neem. Ezt nem játszom le újra meg újra.
-Ígérem nem csinálok többet ilyet. Nekem te vagy a mindenem. Meghalnék, ha elkéne téged engednem. Nem élet az, ha te nem vagy mellettem És időm se volt reagálni. Loren letámadott. Én nem viszonoztam neki semmit. Te is észrevetted hogy nyomul.-mondta
-Én viszont abba halnék bele, ha ezt újra meg újra átkélne élnem. Nem fogom. Nem vagyok buta liba, hogy mindent megbocsátsak. Ha fontos vagyok neked, nemhagyod hogy szenvedjek. És ahoz elkell eresztened. Ne keress többé. Fejezzük be végleg. És pont. -ahogy ezt kimondtam, kirántottam kezem fogásából, és hátatfordítva elmentem onnan. Nem néztem vissza. Nem akartam tovább fájdítani egyikünk szívét sem. Neki az fájt, hogy elmentem, nekem az fájt volna, ha tovább maradtam volna. Könnyeim továbbra is csak potyogtak, de nem tehettem másként jól. -rögzült meg bennem.
Nem tudtam hova kéne mennem, de a lábaim az othonom felé vették az irányt. És mást egyébként sem tehettem volna.
Hazamentem, és felsiettem a szobámba. Loren holmijai mindenütt ott hevertek. A gyűlölet, a fájdalom, a csalódás, az undor.. minden.. átvette rajtam az uralmat, és kitörtem. Mindent szanaszét téptem mérgembe, majd elgyengülve leenyésztem a földre..
Erőt vettem magamon, és magabiztosan mindent összeszedtem, betettem a kis táskáiba, és lementem, onnan meg egyenesen ki. Lodobtam a cuccait a kert füvére, majd otthagytam. Nem akartam hogy betegye a lábát az otthonomba.
Hogy újra meg újra megérintse azt ami az enyém, ami hozzám tartozik. Vagy inkább őt. Őt, aki hozzám tartozott. Elvette tőlem. De ezt a családommal nem teheti meg. Többé látni se akarom.-dühöngtem magamba. Próbáltam elfolytani mindazt amit éreztem.
Anyu mellettem támadt, és kérdőn, egyben összezavarodva nézett rám.
-Nem teheti be a lábát ide többé!-mondtam kieggyensúlyzottan.-mondtam, majd elrohantam.
A parton kötöttem ki. Hogy miért ott, nem tudtam.
Leültem egy sziklára, és a víz sordását figyeltem.
Minden olyan egyszerű volt. Az élet miért nem az??-kérdeztem önmagam, választ nem várva
Nem volt senki a parton. Csak én. Egyes egyedül. az akkor engem jellemzett. Mostmár, egyedül voltam. Nem volt mellettem senki, hogy óvjon, védelmezzen, és boldoggá tegyen. Csak egymagam,senkire, csak magamra számíthattam.
Már nem haragudtam, nem sírtam, nem örültem,és végül nem lélegeztem